Római kori leletek jelzik a település egykori lakott voltát.
Első írásos említés 1212-ből maradt ránk.
A települést – valószínűleg sok rétjéről – korábban Rétinek nevezték, a Tárnok előtag pedig feltételezhető, hogy egykori lakói, a királyi tárnokok (termékkezelők) lakóhelyére való utalás.
A reformáció idején a falu lakossága evangélikus lett.
A török hódoltság idején az emberek a környékbeli nádasokba, a szigetekre húzódtak be.
1785-ben templomot építettek, amit az 1818-as tűzvész elpusztított, de hamar újra építették. 
Az 1842-es nemesi összeírás tizenkettő nemesi családot említ Rétiben.
Az 1880-as években került sor a Rábca szabályozására, kézi erővel új medret ástak és árvízvédelmi töltéseket építettek az Alföldről hozott kubikosokkal.
Az első világháború a faluból 17 áldozatot követelt, nevüket a templom falán elhelyezett tábla őrzi.
1921-ben árvíz öntötte el a települést.
1945-ben a németek felrobbantották a Rábca hidat. A szovjet csapatok március 29-én érték el a falut. A II. világháborúban 21-en vesztették életüket, emléküket ugyancsak emléktábla őrzi.
1950-ben helyi tanács alakult. A határ közelsége miatt csak határsáv engedéllyel lehetett bejutni a faluba.
1952-ben termelőszövetkezetet alakítottak, amit 1959-ben a nagy tsz szervezés követett.
1954-ben ismét árvíz sújtotta a környéket, az új betonhidat 1956-ban avatták a Rábcán.
A forradalom leverése után 21-en vándoroltak külföldre a faluból.
1966-tól az új közigazgatási székhely Rábcakapi lett.
1975-től pedig Tárnokrétit Bősárkányhoz csatolták.

A falu jelképe címere és zászlaja.
A címer: Kék mezőben lebegő sajka, damaszkolás szerű zöld zsombék. A vizenyős, nádas terület csónakkal, két evezővel szimbolizálja a falut, jelképezi a megélhetés nehézségét, az állandó küzdelmet a természeti elemekkel.
A község a megyében szinte a legrégebbi, 1701-ből származó pecséttel rendelkezik.